Bár a sorozat korábbi részeiben taglalt eljárások komolyan tudják csökkenteni a gondjaikra bízott adathalmazok ábrázolásához szükséges bájtok számát, legtöbbjük hatékonysága erősen függ attól, hogy a bementi adatsor egésze mennyire hasonlít annak elejére.
Ha ilyen szempontból jelentősen változó - általában nagy méretű - adathalmazt akarunk tömöríteni, akkor érdemes lehet az eredetileg statikus kódolási eljárásoikat némi dinamizmussal kiegészíteni, aminek köszönhetően azok képessé válnak az adathalmaz eltérő jellegű részeihez történő alkalmazkodásra, és így végső soron a tömörítés hatékonyságának jelentős növelésére is.
