Telepítés

Gondolom felmerült már az a teljesen jogos kérdés, hogy mikor fogunk végre telepíteni? A Linux telepítése nem egészen úgy történik, mint ahogy más operációs rendszernél megszokhattuk; a Linux telepítő ugyanis a felhasználó (vagyis a leendő rendszergazda) tudására is épít, nem hagyatkozik csak a saját helyesnek tartott telepítési útjára.

Mint említettem, a telepítők általában a telepítés kezdetekor két utat határoznak meg. Az egyik a kezdő felhasználók számára készült grafikus-gyönyörű telepítés; a másik pedig egy szöveges módban működő hatékonyan kezelhető és sok kérdésre választ váró telepítő; ezen utóbbi módszerrel fogunk telepíteni.

Sajnos az Eval SuSE Linux 6.4 CD lemezemet kölcsönadtam, és még nem ért vissza, így egy SuSE Linux 6.3 telepítését mutatom be (amely telepítési szempontból alig különbözik az újságban régebben megjelent SuSE Linux 6.4 verziótól; de eléggé különbözik a most megjelent Live Eval SuSE Linux 7.1 rendszertől, amely telepítéséről az újságban olvasható egy rövid útmutató).

Győződjünk meg róla, hogy a gépünk képes CD-ről is rendszert indítani. Ha igen, akkor a telepítés a használandó Eval CD lemezzel (illetve a teljes verzió hat lemezéből az első kettő közül az egyikkel) egyszerűen indítható a CD lemez behelyezésével és a gép újraindításával. Ha nem képes a gépünk ilyen módon indulni, akkor sajnos kell készítenünk telepítés-indító lemezt. Ez utóbbi tulajdonképpen annyiból áll, hogy egy program segítségével felmásoljuk a megfelelő lemez-lenyomatot (disk image) egy üres floppyra.
A telepítés alapesetben a grafikus úton indul el, amelyből kiléphetünk és elindíthatjuk a szöveges módú hatékonyabb telepítést. Ha floppyról indítjuk a telepítést, akkor a lemez-lenyomatnak megfelelő telepítési mód indul el (a szöveges módú telepítéshez válasszuk ki a disks/bootdisk lenyomatot és a telepítő CD-n a dosutils könyvtárban megtalálható a rawrite.exe DOS programmal írjuk rá a lemezre). Természetesen választhatjuk a grafikus telepítést is, amely egy kicsit megköti a kezünket, de sokkal könnyebb egy működő Linux rendszert feltelepíteni a segítségével.

Ha sikerül elindítani a telepítőt (akár CD-ről, akár DVD-ről, akár floppyról) egy üdvözlő képernyő fogad minket, amelynek legutolsó sorában a boot: szöveg látható. Itt tudjuk kiválasztani a telepítés módját. Ha DVD-ről vagy az első CD-ről indítjuk, akkor alapesetben a grafikus YaST2 indul el. Ha a boot: feliratnál leütjük a Ctrl billentyűt, akkor a szöveges YaST2 fogad minket, ha pedig a második CD-ről, vagy a YaST1 telepítő-indító lemezről indítjuk, akkor a YaST1. A továbbiakban a YaST1 segítségével végzett telepítést írom le.
Alapvetően két úton juthatunk tovább, megvárhatjuk amíg eltelik kettő másodperc vagy leüthetjük ez Enter billentyűt is. Ekkor elkezdődik a tömörített root image betöltése, amelyen a telepítéshez készített Linux található. Amint sikerült betölteni ezt a fájlrendszert, erről már be lehet tölteni a Linux rendszermagot is, amely indulása után megpróbálja működtetni a gépet.

A következő lépés (a 7.0 verzióig) egy kis meglepetést okozhat, hiszen a képernyőn az üdvözlő képernyőhöz képest egy "ronda" fekete-fehér valami fogad minket.
Ennek oka egyszerűen az, hogy a Linux sokáig csak szerverként volt elkönyvelve, egy szerverbe pedig ritkán pazarolnak el színes videó kártyát és színes monitort. Mostanában éppen fordulóban van ez, mivel nagyon nehéz felkutatni fekete-fehér videó kártyát, ha mégis sikerül, drágább, mint a legolcsóbb új kártya...
Az első kérdés a telepítő által használt nyelvre vonatkozik, itt egyszerűen válasszuk ki a magyar nyelvet, hogy ne kelljen idegen nyelven telepíteni, bár választásunk ellenére néhol még találkozhatunk angol, sőt elvétve német nyelvű szövegekkel is.

A következő kérdés tárgya a monitorra vonatkozik, amelyet helyesen megválaszolva már ismét egy kellemesen használható felülettel találjuk szembe magunkat.

Fontos még kiválasztani a megfelelő billentyűzetkiosztást, amely lehet a magyar, de választhatunk bármi mást is, ez a döntés csak rajtunk és a szokásainkon múlik.

A telepítés következő lépése a sikeres nyelv, monitortípus és billentyűzetkiosztás kiválasztása után következik. Itt már több választási lehetőségünk van. Egyrészt a Beállítások menüpontban megváltoztathatjuk az előbbi három jellemzőt, illetve van itt még egy beállítási lehetőség, amely felfedezését az Olvasóra bízom...

A Rendszer információ menüpontban megtudhatunk a Linux által felderített néhány adatot a gépünkről.

Az egyik legfontosabb menüpont a Kernel modulok nevű, amellyel már a telepítés megkezdése előtt használatba tudunk venni különféle hardverelemeket. Nagyon fontos olyan gépek esetén, amelyek például SCSI merevlemezzel rendelkeznek csak, mivel itt tudjuk betölteni a megfelelő modulokat, amelyek kezelni tudják majd az adott hardverelemeket.
Ha tudjuk pontosan, hogy mi a hardverelem pontos neve és típusa, akkor a megfelelő kategóriát kiválasztva betölthetjük az adott modult. De választhatjuk a Modulok automatikus betöltését is, amely az összes modult megpróbálja betölteni, és többnyire sikeresen meg is találja, és használatba veszi azokat a hardvereket, amelyekkel a gépünk fel van szerelve.
Ha meggondoltuk magunkat, akkor választhatjuk a kilépést is, ekkor nem telepítjük a gépre ezt a remek operációs rendszert.

Nos, a kis kitérő után válasszuk ki a Telepítés megkezdése menüpontot, amelyben ismét újabb menüpontokat találhatunk.
A legutolsó menüpont a Live CD indítása, amely a tulajdonképpen egy olyan Linux, amely bemutató céllal készült, ezzel nem tudjuk túlságosan könnyen megrongálni a létező programjainkat és adatainkat.
A Biztonsági rendszer egy olyan CD-re telepített Linux, amely akkor jön nagyon jól, ha valamilyen okból nem indul a telepített rendszer.
Ehhez hasonló a Telepített rendszer indítása, ami akkor jön jól, ha egy nem várt Windows újratelepítés legyalulja a LILO programot, amely a Linux indításáért felelős.

Nos, akkor már tényleg kezdjünk neki a telepítésnek, amely első lépése a telepítés forrásának kiválasztása, jelen esetben egy CD-ROM.
Választhatunk ezen kívül még más telepítési médiát is, amelyek akkor jönnek jól, ha nincs a közelben CD meghajtó vagy gyors belső hálózattal rendelkezünk.

Miután kiválasztottuk forrásként a CD-ROM lemezt, a telepítő rákérdez a megfelelő lemezre. Ennek oka egyszerűen az, hogy az első kettő CD lemezről indítható a telepítés, így nem biztos, hogy az első lemez található a CD-ROM meghajtóban.

Mivel a merevlemezre nem írhat a telepítő, ezért az összes adatot a memóriában kell tartania, betölti ezeket egy RamDisk eszközbe.
A telepítéshez szükséges memória így 16 MBájt körül adódik. A Linux működéséhez már nem kell ennyi memória, hiszen akkor már képes a merevlemez egy részét virtuális memóriának használni. Sajnos telepítéskor kell ennyi...

Elindul a YaST1, amelyet a későbbiekben is sűrűn használni fogunk majd. Valószínűleg az első menüpontot használjuk majd, hiszen nincs Linux rendszer a gépünkön. Választhatjuk egy megsérült vagy félbehagyott telepítésű Linux rendszer újratelepítését is, illetve az úgynevezett Szakértő módot is. De meg is szakíthatjuk a megkezdett telepítést.

Pár szó a partícionálásról

Ha először találkozunk a Linux rendszerrel, akkor valószínűleg egyelőre csak néha használt vendég lesz, vagyis a merevlemez kapacitásán egy vagy több operációs rendszerrel osztozik. Viszont a teljes értékű Linux több saját partíciót kíván az optimális működéshez.

Az egyik ilyen partíció a swap, vagyis a lapozó terület (~ virtuális memória), amelynek helyes (optimális) mérete és elhelyezkedése mindig meddő vita tárgya volt, de azért próbáljuk összefoglalni a lényeges pontokat:

  • A méret
    Ne legyen nagyobb, mint a memória méretének kétszerese, ez annyit jelent, hogy 64MBájt memória esetén nem érdemes 128MBájt lapozó-területnél nagyobbat létrehozni, mert nem fogjuk józan ésszel kivárni, amíg a memóriánál nagyságrendekkel lassabb merevlemez memóriát játszik. Természetesen nem baj, ha nagy a lapozó-terület, de a használati idő nagy részében kihasználatlanul fog kallódni az értékes terület; ha néha szükséges több memória, akkor egy kétsoros parancs segítségével ideiglenesen bővíteni tudjuk.
  • A hely
    Próbáljuk a merevlemez eleje felé rakni, mivel itt azonos sávon fizikailag több szektor található, így a lapozás kevesebb fejmozgatással jár majd; de készíthetünk a lemez közepén is egy lapozó-területet, amelyet átlagosan fele annyi idő alatt ér a merevlemez feje.
    A legtöbb vita nem a méretből adódik, hanem az elhelyezés két módszerének kiválasztásából, hiszen mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai.
A maradék helyre jönnek majd a Linux úgynevezett natív partíciói, nagyobb merevlemezeken legalább kettő, de érdemes több részre szétosztani a fájlrendszert. Ennek oka az, hogy a mostanság kapható 8 GBájt kapacitásúnál nagyobb méretű merevlemezek túl sok sávja miatt a BIOS csak az 1024 sáv alatti területről képes operációs rendszert indítani. Ha az operációs rendszer elindult, akkor jó esetben átveszi a lemezek kezelését és így már látja a teljes kapacitást. De a BIOS képtelen elindítani egy olyan partícióról, amely kívül esik ezen a tartományon.

Tehát kell egy boot partíció, ahol a Linux rendszermag található csak meg, és mérete a lehető legkisebb legyen (mostanában ez kb. 8 MBájt). Ennek a partíciónak 1024 sáv alatt kell kezdődnie és végződnie is.

A maradék területre kezdők egy root partíciót szoktak tenni, a haladók szétosztják további részekre, gondolva a biztonságos és hatékony működére. Ilyen felosztás látható a 3.1 táblázatban, amely egy csak Linux rendszert tartalmazó 30GBájt kapacitású merevlemez felosztása .
 

Fájlrendszer Blokkok száma Használt Szabad % Csatolási pont
/dev/hda3 256590 56327 187010 23% /
/dev/hda1 7496 2795 4301 39% /boot
/dev/hda5 2104408 1648540 455868 78% /usr
/dev/hda6 188130 68158 109933 38% /var
/dev/hda7 265008 40416 224592 15% /var/squid
/dev/hda8 127918 1481 119611 1% /tmp
/dev/hda9 67706 3721 60372 6% /var/log
/dev/hda10 256592 657 242683 0% /root
/dev/hda11 530088 439156 90932 83% /opt
/dev/hda12 25735304 7257296 18478008 28% /home

3.1 Táblázat

Nézzük sorra a partíciókat:

  • /dev/hda1 => /boot
    Ez az a bootpartíció, amelyről már szó volt, látszik, hogy a mérete majdnem 8MBájt.
  • /dev/hda2 => swap
    Nem látszik a felsorolásban, de itt a merevlemez elején található, és már erről is szó volt.
  • /dev/hda3 => /
    A /a root fájlrendszer jele, ez a fájlrendszer kiinduló pontja, innen indulva mindent meg lehet találni. Mérete egy kicsit túl van határozva, a nagy része még szabad. Ez nem véletlenül ilyen, hanem tudatos tervezés eredménye, mivel ha a rootpartíción elfogy a hely, akkor sok program nem fog helyesen működni, sőt adatvesztések is előfordulhatnak. Természetesen otthoni (kevésbé fontos) körülmények között nem érdemes ekkora ráhagyásokkal számolni, de egy több száz felhasználót kiszolgáló alkalmazásszerveren indokolt a rendszer ilyen védelme, ezen a partíción vannak ugyanis a rendszer alapvető működéséhez szükséges programok.
  • /dev/hda5 => /usr
    Az usrpartíció a felhasználók számára szükséges vagy kevésbé szükséges programokat és adatokat tartalmazza. Méretének meghatározásánál munkaállomás jellegű telepítés esetén a telepítendő rendszer teljes méretét lehet alapul venni. Érdemes azonban ezen felül még 20-30% ráhagyással megadni a méretét, mert a későbbiekben telepítendő alkalmazások is itt fognak helyet foglalni. Régebben a felhasználók saját könyvtárai is itt voltak elhelyezve, de biztonsági és használhatósági okokból ezek átkerültek a homekönyvtárba.
  • /dev/hda6 => /var
    Ide kerülnek a gyakran változó adatok. Régebben ezért különítettek el külön könyvtárat és tették gyakran speciálisan erre tervezett lemezekre, mert az itt található adatok nagyon ritkán maradnak itt hosszú ideig, illetve a sebességet jelentősen befolyásolta az alkalmazott lemezrendszer sebessége. Méretét egyrészt a telepített programok határozzák meg, másrészt a tervezett levélforgalom.
    Itt található az rpmadatbázis, amely szükséges a rendszer működéséhez. Ennek mérete arányos a telepített programok számával, egy átlagos munkaállomás esetén 15-25MBájt. Másrészt itt található erről az adatbázisról több (beállítható számú) biztonsági mentés, amelyek összesen szintén ekkora méretű helyet szoktak elfoglalni. Vagyis összesen 30-50MBájt mindenképpen kell majd.
    A programok számára szükséges átmeneti hely (levelezés, nyomtatás, egyéb tevékenység) csak tőlünk függ. Ha várható több nagy méretű levél vagy nagy dokumentumok nyomtatása, akkor érdemes sok helyet hagyni.
  • /dev/hda7 => /var/squid
    A squida Linux egyik kiváló web-proxy programja, amely úgy működik, mint a böngészők saját gyorsító tára, csak nagyobb méretekben. Érdemes egy ilyen programot használni, mivel jelentősen gyorsíthatja a böngészés sebességét. Mérete csak attól függ, hogy mennyi helyet adunk számára.
  • /dev/hda8 => /tmp
    A tmpa másik átmeneti fájlok tárolására szükséges könyvtár, amely abban különbözik a varkönyvtártól, hogy ide mindenki írhat, de rendszeresen törlődnek az itt tárolt állományok.
  • /dev/hda9 => /var/log
    A Linux képes nagyon részletesen naplózni a felhasználók illetve a programok tevékenységeit, így egy nem várt eseményesetén átnézve a naplókat viszonylag könnyen lehet következtetni a történtekre.
    Nem szükséges külön partícióra rakni a logkönyvtárat, de érdemes, mert ha a /var partíció esetleg sok levél (például egy mail flood támadás) miatt megtelik, akkor a naplók továbbra is rögzíteni tudják az eseményeket. Méretére lehet 20-30MBájt területet szánni, de akár több is lehet, ha mindent naplózni szeretnénk.
  • /dev/hda10 => /root
    Érdemes elkülöníteni egy kis helyet a rendszergazda (root - gyökér :) számára, ahol akkor is van hely, ha más partíció esetleg megtelne. A fenntartott helyet minden rendszergazda a saját igényeihez mérheti.
  • /dev/hda11 => /opt
    Ebbe a könyvtárba kerülnek azok a programok, amelyek valamilyen okból nem az usrkönyvtárba kerültek; a mérete attól függ, hogy mennyi ilyen programcsomagot akarunk használni.
  • /dev/hda12 => /home
    Ez a felhasználók saját tárterületük, a maradék helyet szokták erre szánni, hiszen egy idő után úgyis kevés lesz... :)
     

A telepítés folytatása

Nos, megismertük a partíciókról szükséges információk legfontosabb elemeit, így bátran nekiállhatunk partícionálni.
Mindenképpen a Partícionálás menüpontot válasszuk, mivel csak így készíthetjük el a megfelelő számú Linux fájlrendszert.

Egy teljesen üres merevlemez esetén egy olyan üzenetet kaphatunk, amelyben a telepítő felajánlja hogy létrehoz két partíciót. Ha elfogadjuk az ajánlatot, akkor elkészül egy lapozó-terület és egy natív Linux partíció, amelyeknek méretét a telepítő program határozza meg. Ne válaszoljunk Igen-nel.

A telepítő nagyon szeretné saját maga meghatározni a szükséges partíciókat, de ne engedjünk a csábításnak, válasszuk ki a Partícionálás-t, dőljünk hátra a fotelban és csodálkozzunk pár percig a SuSE által készített partícionáló program használhatóságán... :))

Üres merevlemez esetén tulajdonképpen csak az F5 billentyűt használhatjuk új partíció létrehozására.
Ha már van operációs rendszer a gépünkön, akkor itt láthatjuk felsorolva a létező partíciókat, amelyek közül letörölhetjük azt, amelyikre nincs szükségünk. Partíciók átméretezéséhez használhatjuk a fips programot, amely képes FAT16 és FAT32 partíciók átméretezésére, használatához olvassuk el a mellékelt dokumentációt.

A partíciós táblában legfeljebb négy bejegyzés lehet. A bejegyzések két fő típusa:

  • Elsődleges
    Némely operációs rendszer csak elsődleges partícióról képes elindulni. A Linux nem ilyen, ezért nem feltétlen kell elsődleges partícióra telepíteni. UNIX rendszerek alatt az IDE merevlemezek jele a /dev/hdxahol az xa merevlemez fizikai helyétjelöli:
    • /dev/hda - Elsődleges mester
    • /dev/hdb - Elsődleges szolga
    • /dev/hdc - Másodlagos mester
    • /dev/hdd - Másodlagos szolga
    Ezeken túl egy szám jelöli a partíció számát. Elsődleges partíció csak az első négy helyen lehet, tehát 1 és 4 között van ez a szám.
     
  • Kiterjesztett
    Ebből a típusból csak egy lehet a partíciós táblában, de ez az egy kiterjesztett partíció több logikai partíciót tartalmazhat. A kiterjesztett partíciónak is az elsődleges partícióhoz hasonlóan alakul a UNIX jelölése. Logikai partíció számai öttől felfelé adódnak.
Nézzük a példatelepítést, kiválasztjuk az első elsődleges partíciót, amely név szerint a /dev/hda1.

Meg kell adnunk a partíció kezdetét és végét jellemző sáv számát. Mivel az első a boot partíció lesz, az eleje és a vége egybe fog esni, ezért mind az elejének, mind a végének azonos számot adjunk meg.

Most már látszik egy partíció a merevlemezen, amelynek típusa natív Linux. A mérete ez esetben 1 MBájt körül alakul, ez éppen elegendő lesz, hiszen a rendszermag mérete általában nincs ennyi.

Ismét elsődleges típust választva a listán már nem látszik a /dev/hda1, mivel ez már foglalt. Válasszuk ki a /dev/hda2 partíciót. Ez lesz a lapozó-terület, mérete függ a memória méretétől és a saját elképzelésünktől. Méretét nem kötelező sávban megadni, a kezdő sáv valamennyire kötött, a partíció végét megadhatjuk közvetlenül méretként is, jelen esetben 92 MBájt lesz.

Ha nem választunk túl nagy méretet, akkor a partícionáló program kiszámolja azt a sávot, ameddig a partíció tart. Ha létrejött a partíció, akkor a típusa alapesetben ennek is natív Linux. Nekünk viszont ez nem lesz jó, mivel lapozó-terület kell erre a helyre.

Az F3 billentyűt megnyomva tudunk típust változtatni, most a Linux Lapozó partíció menüpontot választjuk ki. A módosítás rögtön látható is lesz a partícionáló program főképernyőjén. Készítsünk még egy elsődleges partíciót a root könyvtár számára, amelynek mérete 92MBájt legyen, és a /dev/hda3 helyre kerüljön. Remélem nem okoz túl nagy problémát ez a feladat...

A következő partíció kiválasztásánál már ne elsődleges típust válasszunk, hanem kiterjesztett típust.

Ha ugyanis itt is elsődlegest választunk, akkor több partíciót már nem tudunk készíteni, hiszen betelt a tábla négy helye.

Ekkor már csak a /dev/hda4 helyet tudjuk választani, mivel az első három már foglalt, a továbbiakban is jól jön ez a segítség a partícionáló program részéről.

A kiterjesztett partíció mérete a teljes maradandó hely lehet, így nyugodtan fogadjuk el a partíció részére felajánlott kezdeti és végső sáv értékeket, különben a merevlemezen fennmaradó szabad hely kihasználatlanul marad.

A következő partíció létrehozásakor már fel sem ajánlja az elsődleges, illetve a kiterjesztett partíciótípust. Csak logikait hozhatunk létre, amelyekből legfeljebb 12 hozható létre, de általában nem szokott gondot okozni ez a korlát.
Hozzuk létre a maradék partíciókat, amelyek számának és méreteinek meghatározását már az olvasóra bízom.

Segítségképpen a példatelepítés során létrehozott partíciók listáját is használhatjuk, vagy a partícionálással foglalkozó részben összefoglaltakat is figyelembe vehetjük.

Ha végeztünk, akkor a folytatás irányában indulhatunk tovább, és a telepítő rákérdez a módosítások mentérése. Még visszaléphetünk, folytatva viszont a partíciós tábla a merevlemezre íródik.
Előfordulhat, hogy most jut eszünkbe biztonsági mentést készíteni, ekkor a megszakítás felé indulva visszajutunk a telepítés főmenüjébe, ahonnan kiléphetünk a telepítőből.

Folytatva a telepítést a telepítő észreveszi, hogy létezik egy lapozó-terület, amelyet akár használni is lehet. Ha elfogadjuk a felkínált lapozó-területet (amit az imént mi hoztunk létre), akkor elkészül rajta egy swap fájlrendszer, amely minden előző adatot megsemmisít a partíción. A lapozó-terület méretétől függő ideig tart a művelet, amelynek végén rögtön aktiválja is a virtuális memóriát.

A következő lépés a csatolási pontok és a fájlrendszer opcióinak beállítása. UNIX alatt csak egy egységes fájlrendszer van, nincsenek különféle betűkkel jelzett meghajtók, mindent erre az egységes könyvtárrendszerre kell rácsatolni.
Már a telepítéskor fontos megadni a pontos csatolási pontokat és a formázás típusát és az optimális működésre törekedve a fájlrendszer megfelelő opcióit is.

A fájlrendszerre vonatkozó opciókat az F5 billentyűt leütve jutunk el. Az egyik fontos beállítás az utolsó két lehetőség, amellyel a fenntartott helyet lehet beállítani.
Megtehetjük, hogy százalékban adjuk meg, ekkor a beírt százalék csak a root számára lesz elérhető, a felhasználók nem tudnak írni erre a fenntartott helyre.
Ha blokkokban szeretnénk megadni ezt a fenntartott helyet, akkor a százalék helyére nullát kell írnunk, majd a következő mezőbe a fenntartani kívánt blokkok számát. (Egy blokk általában 1 KBájt).

Az F4 billentyű segítségével juthatunk a fájlrendszerhez rendelhető csatolási pontok kiválasztásához. Ebben a listában találhatók meg a gyakran választott csatolási pontok. Lehetőségünk van arra is, hogy ne csatoljuk be sehova, illetve egyéni csatolási pontot is megadhatunk itt.
Egy általunk meghatározott pont esetén figyeljünk arra, hogy a beírt elérési út helyes legyen, bár a durva hibákra figyelmeztet a telepítő is. Az elérési út végére nem szabad a / jelet kitenni, mert ez megzavarhatja a telepítőt.

Arra is figyeljünk oda, hogy a rendszer indulásához szükséges könyvtárakat ne tegyük más fájlrendszerre, mert ezeknek a / fájlrendszeren kell lenniük. Ezek hiányában a Linux nem képes felcsatolni fájlrendszereket, mert a felcsatoláshoz szükséges adatok vagy programok egy felcsatolandó fájlrendszerre kerülnének.

Az F6 billentyűvel megváltoztathatjuk a formázás típusát. Ha a megadott partíción már létezik valamilyen fájlrendszer, akkor lehetőleg ne formázzuk meg, mert ekkor adataink el fognak veszni.

A telepítővel létrehozott partíciókon nincs fájlrendszer, ezeket meg kell formázni. Ha nem vagyunk biztosan a merevlemez hibátlanságában, akkor nyugodtan válasszuk ki az ellenőrzéses formázást, mivel ezzel a hibás sávokat hibásnak jelöli a telepítő és nem fogja használni azokat; ellenben sokáig tart nagyobb merevlemezek esetén.

Ha ezek után a folytatást választjuk, akkor a telepítő még egyszer felsorolja a formázásra kijelölt partíciókat, illetve figyelmeztet arra, hogy ezeken minden adat el fog veszni.

Formázás közben kicsit meg lehet tapasztalni a Linux többi konzolját is. A konzolok között Alt-Fx billentyű kombinációkkal lehet váltani, ahol az x a konzol száma (pl.: Alt-F1, AltF2, ...).
Az első konzolon dolgoztunk eddig, a második az ötödik és a hatodik konzolon egy parancssort találunk, ahol kiadhatunk pár parancsot is.
A harmadik és a negyedik konzolon a rendszermag üzeneteit olvashatjuk, érdemes megnézni, mert bármilyen hiba esetén többet tudunk meg az itt található üzentekből, mint a szűkszavú hibaüzenetből.

Amint elkészültek a fájlrendszerek, a következő lépés a csomagok kiválasztása és felmásolása a megfelelő helyre. Ebből nekünk csak a kiválasztást kell elvégeznünk, a csomagok másolása már a telepítő program feladata. A feltelepítendő csomagok kiválasztására két lehetőségünk van. Az egyik egy gyors, de nem optimális módszer, a másik sokáig tart és megkíván egy kis hozzáértést is.

Az első menüpont egy gyors csomagválasztást tesz lehetővé, amelyben több előre összeállított rendszerkonfiguráció közül választhatunk, illetve be is tölthetünk egy előzőleg elmentett konfigurációt is. A név mellett láthatjuk a telepítés hozzávetőleges helyigényét is.

A második menüpont segítségével tudjuk az összeállított konfigurációt elmenteni későbbi használat céljából. Érdemes erre áldozni egy floppyt, mivel bármikor történhet egy olyan nem várt esemény, amely után csak füstölgő romok maradnak a nagy nehezen feltelepített rendszerünkből.

A függőségekről érdemes egy kicsit többet szólnom. A csomagkezelés egyik előnye, hogy minden csomag tudja magáról az igényeit. Képes megmondani, hogy mire van szüksége a működéséhez és mi az, ami meg fogja akadályozni ebben.

Ha most rögtön megnézzük a függőségeket, akkor láthatjuk, hogy nincs a függőséggel semmi gond, ahogy azt el lehet várni a disztribúció készítőitől; a feltelepített Linux helyesen fog működni. Néhány példát majd mutatok a későbbiekben.

A Mi van ha... menüpontban megnézhetjük a telepítés következményeit. Kapunk egy listát a törlésre ítélt csomagokról, a telepítésre kijelölt csomagokról, a frissítésre váró csomagok pedig a felsorolás végén kaptak helyet.
A fő csoportok mellett megtalálhatjuk a csomagok által elfoglalt helyet is.
Kérhetünk egy teljes csomaglistát, amelyet a Minden csomag listája menüpontban érhetünk el. Ezen a listán megtalálható a CD-n vagy a DVD-n található összes csomag neve és az a kategória ahol meg lehet találni, ugyanis a csomagok szét vannak osztva kategóriákra.

Ha egy csillag van a csomag előtt akkor az a csomag telepítendőnek van jelölve. A csomag verziószáma és mérete is fontos információ, a verziószámozások sajnos nem egységesek, de reménykedek benne, hogy ez talán változni fog az idő előrehaladtával.
A Csomag információ menüpont egy kereshető adatbázist használ, amellyel kereshetünk csomagokat a leírásban található szavak alapján.

A telepített illetve törölt csomagok listája nem érdekes számunkra, mivel egyszerűen arról értesít minket a telepítő, hogy nincsenek telepített csomagok.
A számunkra legfontosabb menüpont a Konfiguráció készítése/változtatása.

Ezen a képernyőn a legfontosabb a csomag kategóriák, amelyek több-kevesebb csomagot tartalmaznak. A jobb oldalon látható a kategóriák szerinti helyigény, amely jól jön bizonyos esetekben. A képernyő alsó részén ismét felbukkan a partíciók készítésénél és a fájlrendszer becsatolásakor látott sorok, de itt már több információt is láthatunk.

Egyrészt a partíció számát és a fájlrendszer típusát, amely esetünkben csak Linux, vagyis natív Linux fájlrendszer. Láthatjuk a fájlrendszeren található teljes felhasználható helyet és a telepítés következményeként a Linux által elfoglalt helyet. Láthatjuk még a partíción található szabad helyet is százalékban, illetve a csatolási pontot. Annyit érdemes tisztázni most, hogy nem a Linux foglalja el azt a 560MBájt helyet, amely a kiválasztott csomagok telepített mérete, hanem az a rengeteg segédprogram és alkalmazás, amelyet kiválasztunk telepítésre. A Linux alaprendszer képes elindulni, ha csak a / könyvtárat éri el, működéséhez tulajdonképpen nem szükségesek a /home, /opt és a /usr könyvtárak, de már a root partíción is egy csomó olyan program található, amely nem közvetlen része ennek az operációs rendszernek. A legtöbb program és adat a /usr és az /opt könyvtárba kerül, a felhasználók számára készült felhasználói programok foglalják a tömérdek helyet.

Ha az Enter billentyűt leütve belépünk a Base Linux System kategóriába, akkor elénk tárul a csomagok listája, amely a képernyő fő részét foglalja el.
Az alsó státuszablakban a csomag verzióját és egy rövid leírást olvashatunk, amelyet az F2 billentyű lenyomásával egy újabb ablakban is elolvashatunk. Itt látjuk a csomag tömörített és telepített méretét is.
A jobb oldalon látható kis ablak tartalma jól jön a csomagok telepítésre jelölgetésénél, mivel rögtön mutatja a fájlrendszerek foglaltságát is.

A lista elején a csomag státusza látható, amely a öt különböző állapotot jelképező karakter lehet:

X Telepítendő, a csomag nem volt még telepítve.
i A csomag már fel van telepítve.
D Törlendőnek jelölt csomag.
R Frissítendő csomag.
(nincs) Nem telepítendő csomag.

A kis i betűt kivéve a csomag státuszát a szóköz billentyűvel váltogathatjuk a különböző állapotok között.

Nem kell túlságosan megijedni, ha olyan csomagot jelölnénk törlendőnek vagy nem telepítendőnek, mert ekkor a telepítő program figyelmeztet a hibánkra. Amikor egy élénkvörös színű ablakot kapunk válaszként, akkor fogadjuk el, hogy igaza lehet a programnak.

Ha egy olyan csomagot választunk ki, amely nem fog működni egy másik csomag jelenlétével, esetleg fölöslegesen foglalná a helyet, akkor egy erre vonatkozó üzenetet kaphatunk, amely arra figyelmeztet minket, hogy jobb lenne, ha nem telepítenénk fel mindkettő csomagot.

Sűrűn előfordulhat, olyan eset is, amikor egy olyan csomagot választunk telepítendőnek, amely igényel egy tucat másik csomagot a működéséhez.
Néha egyszerűen az Automatikus gombra lépve továbbmehetünk, de előfordulhat olyan eset is, amikor érdemesebb kézzel végigkövetni a listát és megnézni minden csomag méretét és szükségességét.

Érdemes már most feltelepíteni a Linux rendszermag forrását, mivel ezt a későbbiek során újra fogjuk fordítani a rendszer optimálisabb működése miatt. Ezek a csomagok a d kategóriában találhatók meg.

A fentiek értelmében jelöljük nem telepítendőnek a linclude csomagot és telepítendőnek az lx_suse csomagot. Próbáljuk meg ebben a sorrendben elvégezni, mivel a kettő csomag kizárja egymást és így megspórolunk magunknak egy figyelmeztető üzenetet.

A móka kedvéért jelöljük telepítendőnek az xbill csomagot a fun kategóriából. Ez egy kiváló játék, mindenkinek érdemes megismerkednie ezzel, hiszen a kis Bill rohan a különféle operációs rendszerekkel felszerelt gépek felé és megpróbál azokra Windows-t telepíteni. Nekünk egyszerűen le kell lőnünk őt, mielőtt sikerülne neki az összes gépen... :)

Az egyik legfontosabb csomagkiválasztás a grafikus rendszer működése miatt szükséges. Ki kell választanunk a videó kártyánknak megfelelő grafikus szervert az xsrv kategóriából. Fontos, hogy helyesen válasszuk ki, mert ettől függ a Linux grafikus módjának a helyes működése. Ha nem találjuk a kártya nevét az egyik csomag leírásában sem, akkor válasszuk ki az xsvga és az xvga16 csomagokat.

Amint kiválasztottuk a telepítendő csomagokat, kiléphetünk a főmenübe, ahol a Telepítés megkezdése menüpontot válasszuk ki.
Ha rendben vannak a függőségek, akkor egy pillanatra láthatjuk a függőségek ablakát, majd megindul a telepítés.
Előfordulhat, hogy nem sikerül minden függőséget feloldani, ekkor az Automatikus gombot többször is használva erőteljesen csökken az ablakban található csomagok száma. A telepítő viszont nem tudja feloldani azokat a függőségeket, amelyekben a csomagok kizárják egymást, így nekünk kell eldönteni, hogy melyik csomagra van szükségünk. Ez esetben a Megszakít gombot kell választanunk, vissza kell menni az adott kategóriába és helyrehozni a függőségeket.
Ha viszont úgy gondoljuk, hogy nem lesz gond a függéséből, akkor a folytatás irányában megkezdhetjük a telepítést.

A telepítő elkezdi felmásolni a csomagok tartalmát a merevlemezekre és be is konfigurálja azokat az alapvető működéséhez. Ha több CD-ről telepítünk, akkor a telepítő kérni fogja az a CD-t, amelyre szüksége van. Láthatjuk még a telepített és a telepítésre váró csomagok számát, az aktuális csomagot és a rövid leírását is. A képernyőn egy # jelekből álló csík jelzi a csomag telepítésének folyamatát. Ez a folyamat több csomag esetén elég hosszú ideig eltarthat egy jobb gépen is, ezért most nyugodtan elindulhatunk a konyha felé és ihatunk egy kávét.

Amint vége a telepítésnek visszakerülünk az előző menübe, ahol még választhatunk csomagokat, ha elfelejtettünk volna valamit, illetve a főmenüt választva továbbléphetünk.
A következő kérdés a használandó rendszermagra vonatkozik. Ha nincs Pentium vagy jobb processzorunk, akkor az i386 jelzésű rendszermagot kell használnunk. Egyéb esetben az APM támogatással fordított rendszermagot használhatjuk, esetleg a standard rendszermagot.

A rendszermag jelenléte kevés a Linux indulásához, kell még egy olyan program, amely betölti a rendszermagot és elindítja azt. Ez a program a LILO, amely a LInux LOader rövidítése, ezért a LILO beállítására vonatkozó kérdésre Igennel válaszoljuk.

A hardver paraméterekkel ne törődjünk, erről később lesz szó. A LILO telepíthető több helyre. Általában a Master Boot Rekord (MBR) a legjobb hely, mivel a LILO képes más operációs rendszert is elindítani. Ha használunk már egy Boot menedzser programot, akkor nem célszerű az előbbi helyre rakni, mert ekkor tönkretesszük a menedzser programot. (Pl. a Windows NT - NTLDR-jét.)
Ebben az esetben több lehetőségünk is van. Egyrészt /boot partíció hiányában rakhatjuk a root partícióra, és a menedzser programmal ezt a partíciót jelöljük indíthatónak. Ha viszont van /boot partíciónk is, akkor érdemes ide telepíteni a LILO-t és ezt beállítani a menedzsernek. Ha nem szeretnénk tönkretenni a létező operációs rendszereinket, akkor készíthetünk egy indító lemezt is.
Az indítási várakozás az idő másodpercben, amely idő alatt indítandó operációs rendszert választhatunk, vagy jelezzük a LILO felé, hogy valamilyen parancsot vagy opciót is szeretnénk adni neki.

A lényeg az F4 billentyűvel hívható elő. Itt meg kell adni a konfiguráció nevét; érdemes rövid, de jellemző nevet adni, mivel ezt kell begépelnünk, ha nem az alapértelmezett operációs rendszert szeretnénk indítani.
Az operációs rendszerek közül ki kell választani az oprendszer típusát. Linux esetén automatikusan kitöltődik a partíciót meghatározó mező. Más operációs rendszer esetén nekünk kell megfelelően kitölteni.
Tudunk még már rendszermagot választani, de most ezt nem célszerű átírni, mivel nincs másik rendszermag a merevlemezen: nem fog indulni a Linux.

A folytatás felé indulva lefut a lilo program, amely elvégzi a megfelelő beállításokat, és egy ablakban láthatjuk az eredményt.
Az alapértelmezett operációs rendszer mellett egy * jel áll, ez jelzi, hogy ez fog elindulni, ha nem avatkozunk közbe.
A következő kérdés az időzónára vonatkozik, a lista vége felé megtalálhatjuk az Europe/Budapest szöveget, amely megfelelő lesz nekünk.

Ezek után el kell döntenünk, hogy a gép órája a GMT szerint vagy a helyi idő szerint jár. UNIX rendszerek jobban szeretik a GMT szerint járó órát, de ha más oprendszert is használunk a Linux mellett, akkor érdemes a helyi időt választani.

A Linux egy UNIX klón, a UNIX rendszerek pedig alapvetően hálózati működésre lettek kifejlesztve. Minden gépnek kell egy nevet és egy tartománynevet adni, amelyet akár az Interneten is használhatunk. A példatelepítés során megadott név elérhető lenne a progworld.prog.hu címen, ha egy létező gép lenne. Ha nem kapcsolódunk az Internetre állandó jelleggel, akkor a tartománynévnek használhatjuk a priv szöveget is; így a gépünk teljes neve nev.priv lesz.

Ha a telepítő rákérdez a hálózati alrendszerre, akkor egyelőre válasszuk a Csak visszacsatolás gombot, mivel a hálózat beállítása egy kicsit körülményes dolog, de a későbbiekben fogunk ezzel is foglalkozni. Aki úgy gondolja, nyugodtan megnézheti a hálózati beállításokat, a magyar szövegű segítséget követve könnyen be lehet állítani egy több hálózati kártyás gépet is.

A visszacsatolás jellegű hálózat azért kell, mert a Linux nem tud megfelelően működni hálózati csatlakozás nélkül, ezért hálózat nélkül egy speciális eszköz viselkedik úgy, mint egy használható hálózat. Ezek után a hálózatot bekonfigurálja a telepítő, amely konfiguráció a rendszer indulásakor lesz érvényes.

Miután a hálózat működőképes lesz, a levelezés beállítása következik. Ha állandó hálózati kapcsolatra számíthat a Linux, akkor érdemes az első sort kiválasztani. Egyéb esetben a következő kettő sor közül kell választanunk.
A folytatás gomb segítségével továbbléphetünk, ekkor a telepítő felmásolja a megfelelő sendmail konfigurációs állományokat a helyükre.

A beállításokat elvégezve elindul a SuSEconfig program, amely elkészíti a megadott adatok szerint a szükséges konfigurációs állományokat.
Ezzel a programmal is sokszor fogunk még találkozni, hiszen sok gondot levesz a vállunkról.

Ezek után a telepítő örömmel értesít minket arról, hogy a telepítés sikeres volt. A telepített Linix operációs rendszer rögtön el is indul, és a beállításoknak megfelelően működni is fog.
Persze néhány beállítás még vissza van, ezeket az indulás után kell elvégezni.

Ha elindul a Linux rendszer, akkor az egyik legfontosabb kérdést teszi fel, megkérdezi a rendszergazda vagyis a root jelszavát.
Próbáljunk meg olyan jelszót megadni, amely biztonságosnak mondható, vagyis használjuk ki a rendelkezésre álló 8 karaktert. A jelszó legfeljebb 8 karakter hosszú lehet, ezen a későbbiekben majd változtatni fogunk. Kétszer kell megadni, elkerülendő az elütést.

A következő kérdés is a rendszergazda személyéhez kapcsolódik. A rendszergazda is dolgozni fog a gépen, de nem szükséges állandóan rendszergazdai jogkörökkel rendelkeznie munka közben. Ezért most azonnal tudunk egy felhasználói logint készíteni magunknak.

Meg kell adni az azonosítónkat, vagyis a bejelentkezési nevet. Ez csak angol kisbetűket, számokat, aláhúzást és kötőjelet tartalmazhat (és lehetőleg ne számmal kezdődjön).
A jelszót itt is kétszer kell megadni, hogy biztosak legyünk abban, hogy nem ütöttük-e el valahol.
A felhasználó leírásánál általában a nevet szokták csak megadni, de végül is bármilyen szöveget írhatunk ide.

Egy újabb kérdés a modemünkre vonatkozik, ha rendelkezünk analóg külső vagy nem PCI belső modemmel, akkor itt beállíthatjuk. Sajnos a mostanában elterjedt PCI modemek (úgy is nevezik, hogy WinModemek) nem használhatóak túlságosan egyszerűen Linux alatt.

Nagyon egyszerűen megy a modem beállítása, egyszerűen meg kell adni, hogy melyik soros portra kapcsolódik.
Az egér beállításához is egy hasonló kérdést kapunk, de itt már több választási lehetőséget találunk a listában. Sajnos most is azt kell mondanom, hogy nem minden egér van támogatva ezen a szinten. A régi bevált és olcsó egerekkel semmi gond nincs, valamelyik sorral életre lehet kelteni őket. Ha nem tudjuk pontosan, hogy melyik protokollal is megy, nyugodtan próbáljuk végig az összes lehetőséget, valamelyikkel működni fog az egerünk.

Persze lehet, hogy pont olyan típussal van dolgunk, mint amilyen a listában is szerepel. Mondhatjuk azt, hogy szerencsénk volt, és valószínűleg rögtön működni is fog. A PS/2 portos elterjedt egerek is mennek gond nélkül, egyszerűen a második menüpontot kell kiválasztani.

A sokgörgős és egyéb csodaegerek esetén nem biztos, hogy a görgők működni is fognak, ha nincs szerencsénk, akkor az egér sem... Az optikai és az USB egerekről ne is beszéljünk... :(
Amint megadtuk az egér típusát, a következő kérdés arra vonatkozik, hogy akarunk-e egeret használni a szöveges konzolokon.
A legtöbb felhasználó irtózik a szöveges felülettől, pedig nem olyan rossz az, főleg, ha egy távoli gépen kell dolgozni, amely több kilométer távolságra van tőlünk...

Azt tudom tanácsolni, hogy használjuk az egeret szöveges módban is. Ha minden sikeres, akkor a következő ablakot látva észre kell vennünk egy egérkurzort is, amelynek természetesen az egérrel együtt kell mozognia.
Ha nem működik, akkor a Konfiguráció cserét választva visszalépünk az egértípusok kiválasztásához, ahol egy másik típust választhatunk ki.

Működőképes egér esetén pedig megtarthatjuk ezt a konfigurációt.
Hmmm... hiányzott valakinek az egér? :))

Ezzel tulajdonképpen befejeztük az összes telepítést, a telepítő befejezi a működését és elindítja a telepített rendszert.
Tulajdonképpen ekkor indul el a teljes Linux, amint meglátjuk login: üzenetet, már biztos a siker.

Ide egyszerűen be kell írni az azonosítónkat, vagy a root nevet, amely a rendszergazda neve.

Ezek után meg kell adnunk a jelszót is, amely természetesen nem látszik a képernyőn. Meglátjuk a képernyőn a Linux egyik parancsértelmezőjének a bash program promptját, amely alig várja, hogy teljesíthesse a parancsainkat. Természetesen, ha most ülünk először egy UNIX parancssora előtt, akkor nem sok mindent tudunk elvégezni, a rég elfeledett DOS parancsok sem működnek. A következő részek során egy kis parancssor-használat is terítékre kerül majd, bemutatom a parancssor erejét, szépségét és lehetőségeit.

Nos, végeztünk a telepítéssel, a halt parancsot (rendszergazdaként) kiadva leállíthatjuk a Linux rendszerünket. Nem tudom, hogy az Olvasót kínozza-e valami fura érzés, én csak egy kérdést tennék fel... Nem volt furcsa, hogy egyszer sem kellett újraindítani a gépet? )

Itt letölthető PDF formátumban, ha ki szeretné nyomtatni.